Idén érkezett a mozikba a legújabb Alien film. A megtekintése után kénytelen vagyok hozzátenni az előző mondatomhoz, hogy: sajnos. Ahhoz, hogy érthető legyen, mi bajom van ezzel a filmmel, kicsit elevenítsük fel a nagy elődöket.

Lovecrafti rémálom

H. P. Lovecraft műveinek máig érezhető hatása van a különböző művészeti ágakra, illetve szórakoztatóiparra. Hősei mindig valami számunkra felfoghatatlan, kozmikus fenyegetéssel találják szembe magukat. A különböző rémségek az ember által felfoghatatlanul ősi időktől fogva vannak jelen a világban, és a hősök csupán szemlélők, rosszabb esetben áldozatok, de semmiképpen nem akciófilmbe illő, minden rosszat legyőző akcióhősök. Műveit átitatja a borzalom, az ősi, ismeretlentől való félelem, és a tudat, hogy ha itt valamelyik borzalmas lény beindul, semmi sincs, ami megállíthatja. 

Az Alient én jóval korábban láttam, minthogy elkezdtem volna Lovecraftot olvasni, de utóbbiba belekezdve, többször is az volt az érzésem, hogy elég sok hasonlóság van a két világ között. És valóban, némi internetes böngészés után találtam is utalásokat arra, hogy H. R. Giger, aki az idegent megalkotta, sokat merített Lovecraftból. Ahogy tette azt az Alien forgatókönyvírója Dan O'Bannon, is. 

Miben érhető tetten ez a hatás? Először is az ismeretlen bolygón található, ismeretlen eredetű űrhajó hangulatában. Ott van az azóta Space Jockeynak elnevezett hatalmas csontváz, az űrhajó feltételezett pilótája, akiről konkrétan semmi nem derült ki a filmben, csak annyit tudunk, hogy valószínűleg időtlen idők óta fekszik a székében,mellkasán a vészjósló lyukkal....

Hasonlóan rejtélyesek a mélyben található alien tojások is, amelyek közül az egyiket az óvatlan Kane (John Hurt) közelebbről is szemügyre veszi. Senki nem tudja, hogy kerültek oda, mióta vannak ott, és a szerencsétlen Kaneből kikelő parazita lény szívósságát elnézve, még azt is el tudtam fogadni, hogy azok a tojások évmilliók óta várakoznak. A lovecrafti hatás másik fele pedig az idegennel folytatott küzdelem reménytelensége. A legénység egyik tagja, Ash (Ian Holm) is megjegyzi, hogy sehogy se tudják elpusztítani (a második rész miatt tegyük hozzá: fegyverek nélkül legalábbis nem). Ráadásul a mozis verzióból még az se derül ki, hogy a lény most felzabálja-e az áldozatait, vagy mit művel velük. Egyszerűen elragadja őket, és soha többet nem látjuk őket viszont. Az egyre inkább fogyatkozó legénység egyre kiszolgáltatottabb, küzdelmük egyre reménytelenebb. Végül persze Ripley (Sigourney Weaver) megmenekül, de hogy milyen áron, azt csak a következő részben láthatjuk.

Az első filmek (nekem sok bajom nincs a harmadikkal) szereplői ráadásul nem agyatlan hülyék voltak, minden cselekedetük, tévedésük, hibáik vállalhatóak voltak. A Nyolcadik utasban első látásra volt pár olyan rész, amikor az ember foghatná a fejét, "ne te hülye" (mikor Ash megszegi a karanténszabályokat), de ott is kiderül, hogy bizony, komoly motivációi voltak e cselekedet mögött. James Cameron következő akciómozijában a tengerészgyalogosok bár első ránézésre tiszteletlen, beképzelt suttyóknak tűnnek, amint akcióra kerül a sor, teljesen vállalható, ahogy szembenéznek a veszéllyel. Ezeket a régi filmeket nem tömték tele szükségtelen, hatásvadász betétmondatokkal, mint ahogy azt manapság annyira szeretik csinálni a forgatókönyv írók (és amitől mindig égnek áll a hajam). Jól voltak megkoreografálva, nem éltek szükségtelenül hatásvadász eszközökkel, figyeltek a karakterekre, egyszóval úgy készültek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Ridley Scott visszatér

Az Alien rendezője, Ridley Scott megcsinálta a Prometheust. Az előzetes hírek szerint a film a titokzatos Space Jockey-ről szól, ha már akkora volt az érdeklődés eme lény iránt. Nagy várakozásokkal ültem be a moziba 2012-ben, majd csalódva jöttem ki. A fent vázolt lovecrafti világba egyáltalán nem illett bele, hogy az úgynevezett mérnökök megalkották az embert, majd valamiért úgy döntöttek, áh, inkább mégsem, leradíroznak minket a bolygónkról, mindezt úgy, hogy megszórják a bolygónkat valami trutymóval, ami szépen elvégzi a piszkos munkát. Ráadásnak a film utolsó jelenetében szemtanúi lehetünk az első xenomorph megszületésének is. Kétszeresen is csalódott voltam. Először is, a fenének kellett összekötni a Space Jockey faját az emberrel. Sokkal izgalmasabb, érdekesebb lehetett volna, ha úgy ábrázolják őket, mint valami tőlünk teljesen független entitást, ami esetleg szintén megküzd a xenomorphokkal. Ahogy az egyik Lovecraft műben, itt is küzdhettek volna egymással az ember számára rémisztő, ősi, idegen, ismeretlen eredetű lények. Nem, össze kellett kötni őket az emberrel. Ahogy a film végén az alien megszületését is. Leromboltak egy 40 éve jól felépített mítoszt. Van, hogy egy filmben történeti hiányosságok, lyukak vannak, amik zavaróak. És vannak jól működő, hangulatos rejtélyek. Utóbbiról nem rántjuk le a leplet, mert összedőlhet a jól felépített alaphangulat. Nem véletlen, hogy sokan vannak kiakadva George Lucas midichlorianos agymenésén is, de ott legalább megtehetem, hogy nem figyelek oda annál a jelenetnél, mert később ez nem lesz visszatérő elem. A Prometheus esetében viszont végig a titokzatosság lerombolása ment, ezt pedig csak úgy tudom figyelmen kívül hagyni, ha nem nézem meg a filmet.

De! A Prometheus minden egyéb blődsége ellenére (érthetetlenül viselkedő szereplők, idióta párbeszédek) feltett izgalmas kérdéseket. Meg is érkezett a folytatás, és mi kíváncsian vártuk, hogy hova fut ki David (Michael Fassbender) és Shaw (Noomi Rapace) látogatása a mérnökök bolygóján. És mit kaptunk e helyett? Először is, mindazt, ami az első filmeknél erény volt, és amit kiemeltem a bevezetőben, el lehet felejteni. Nincs többé rejtély, nincs titokzatosság, nincs lovecrafti világ, ősi időkből származó fenyegetéssel. Nem. Az ember megalkotta Davidet, az androidot. David pedig először is a fagyi visszanyal alapon rászabadította a teremtőinkre a fekete vegyi fegyvert. Ami még érthető is lenne, hiszen végtére is az emberekre jelentettek halálos veszélyt. De később kiderül, hogy David maga alkotta meg a végleges xenomorphokat az elmúlt 10 évben, és határozott célja azokat az emberekre ereszteni. Tessék? 2017-ben még mindig itt tartunk, hogy egy robot úgy dönt, kiírtja az emberiséget? És hogy milyen indokkal, arról ne is beszéljünk, még leírni is felesleges. Még Ash tettei is racionálisak voltak, robotként utasításokat hajtott végre. David pedig magától döntött így. Arról meg ne is beszéljünk, hogy az előző részben feltett kérdésekre természetesen nem kapunk választ, még a kérdések sem hangzottak el.

Milyenek egy XXI. századi slasher horror film szereplői? Természetesen teljesen inkompetens idióták. A Covenant űrhatjó legénysége kénytelen megszakítani a hibernálást egy baleset miatt, közben meghal a kapitányuk. Akiről csak annyi derül ki, hogy szeret felelőtlenül sziklamászás közben kamerába beszélni, és közben nem figyel a társaira. Újabb vezetőt kap az űrhajó, aki nagy mellénnyel előadja, hogy ő mindig tervez, mindig felkészül, pontos, céltudatos, tessenek őt komolyan venni. Főnök, amúgy van itt egy bolygó a közelben. De jó, srácok, zseniális ötletem van, dobjunk sutba 10 évnyi kutatást, és előkészítést, és a ránk bízott több ezer telepest ne az eredeti célunkhoz vigyük, ahol minden bizonnyal boldogan éldegélhetnének, hanem vigyük ebbe a tök ismeretlen, gyanúsan szépnek kinéző bolygóra. És persze miután landolunk, az első gyalogtúránkat a felszínen szkafander és mindenféle védőfelszerelés nélkül tegyük meg, biztos nem kapunk el semmi ismeretlen betegséget, amivel az emberi szervezet még sose találkozott... Főhősünk, Daniels (Katherine Waterston) tiltakozik kicsit, de ennek sincs sok értelme. Ja, és nem mernek visszafeküdni a hibernációs kamrákba? A kiképzésen hiányoztak azon az órán, mikor az űrutazás veszélyeiről volt szó? Kint űrsétálnak az űrben, minden figyelmeztetés ellenére túl közel repülnek az anyahajóval egy viharhoz, mindenki életét kockáztatva, de egy rendkívül kis valószínűséggel bekövetkező baleset miatt a kriótól már elkezdenek félni? Komolyan gondolom, hogy valójában ezeket az embereket a Földön úgy válogatták össze, hogy megkeresték az összes potenciálisan Darwin-díjas egyént, berakták egy űrhajóba, aztán hajrá, menjetek csak jó messzire innen, felőlünk meg is fulladhattok az űrben, csak minket ne veszélyeztessetek. A szereplőket akkor se tudom jobban szeretni, ha menet közben kiderül, hogy ki kinek a felesége, élettársa, vagy dugópajtija. 

Mi van a feszültséggel, lehetne joggal kérdezni, hiszen ez alap eleme minden Alien filmnek. Hogy mivel, kérdezem én? Sajnos még a Nyolcadik utasban is jobban ment a paráztatás, mint itt. A végén, mikor már az űrhajón kergetik a xenomorphot, ott lehetett volna jó feszültséget kelteni, de ehhez ez a rész sajnos túlságosan rövid, túlságosan összecsapott volt. Az idegent tulajdonképpen percek alatt sikerült elintézni. Egyetlen jelenet volt csupán, amit hatásosnak éreztem: Daniels végül visszafekszik szunyálni cirka 7 évet a kamrájába, majd még mielőtt elaludna, rájön, hogy kedvenc androidját, Waltert otthagyták a bolygón, és helyette a gonosz iphone David utazik velük. Ez valóban félelmetes helyzet, szerencsétlen nő tudja, hogy már semmit nem tehet, innentől fogva szinte még kiszolgáltatottabb, mint a korábbi Alien filmek hősei.

Ha már így sikerült eljutni némi pozitívumhoz, akkor folytatom. A zene kegyetlen jó, kezdve a nosztalgikus érzéseket keltő főcímmel, és az akciójelenetek alatt hallható témák is igencsak emlékezetesek lettek. A látványra azt mondanám, hogy rendben van, szerencsére nem vitték túlzásba a rengeteg csicsamicsás, futurisztikus kezelőfelületet, ha már ez egy előzményfilm ugye. Persze kiemelkedőnek sem mondhatnám, de legalább belekötni nem tudok.

Aki nem ismeri a sorozatot, az semmiképp ne ezzel kezdje, tessék nekiveselkedni az első kettő (vagy három) résznek. A negyediket nem tudom jó szívvel ajánlani, valahol ott indulhatott meg a sorozat a lejtőn. Az Alien vs Predator filmek pedig egyáltalán nem működnek, nem is tekintem őket az Alien univerzum részeinek. Aki könnyed, felejthető szórakozásra vágyik,esetleg annak tudom ajánlani, de sokat semmiképpen ne várjunk ettől a filmtől.

Még valami...

Nemrég megjelent az index.hu-n egy cikk, amelyben a Prometheus hibáit, összefüggéstelenségeit magyarázták, mégpedig a DVD / BlueRay kiadáson található extra tartalmak által. Illetve mondták nekem, hogy a regényben kiderül,hogy az alien tojást nem is David hozta létre, ilyen xenomorphok voltak már korábban is. Ez mind szép és jó, de ettől ezek a dolgok nem mentik meg a filmet. Mikor megvásároltam a mozijegyet, akkor sajnos nem kaptam mellé semmi hibajegyzéket, útmutatót, extra videó anyagokat, hogy azok kiegészítsék a filmbeli lyukakat. Nem, egy filmtől én elvárom, hogy önmagában teljes értékű legyen, egy rendezői változat, vagy DVD extra tartalom célja nem az, hogy kijavítsa egy film hibáit, hanem hogy kiegészítse, és még érdekesebbé tegye azt.

Figyelem, a blog címéhez hűen erősen spoileres írás következik, csak akkor olvasd tovább, ha már láttad a filmet, vagy ha nem zavar az ilyesmi.

Mielőtt belevágnék a film elemzésébe, szenteljünk pár gondolatot a filmet övező "botránynak". Történt ugyanis, hogy egy remek japán mangát / animét az amerikaiak szerettek volna megfilmesíteni. Teljesen érthető, hogy mindezt jövedelmező módon kívánták elérni, úgyhogy bedobták a filmbe Scarlett Johanssont főszereplőnek. A probléma ezzel az volt, hogy Johansson annyira japán, mint amennyire én bantu néger vagyok, márpedig a történet főhőse Motoko a felkelő nap országának lakója. Ez azonnal kiverte a biztosítékot egyes embereknél, lett is belőle óriási nagy patália. Hát hogy képzelik ezek a büdös rasszista producerek, hogy egy japán karaktert amerikai színésznő fog eljátszani? Szégyen, gyalázat, blaszfémia, fúj... Viszont felröppentek olyan hírek is, hogy pont a japánokat nem zavarta a dolog, sőt, örültek neki, hogy végre a nyugatiak is jobban megismerik ezt a történetet. Valamint engem sem igazán izgatott a dolog, hogy miért, azt had magyarázzam el ezzel a képpel:

Lehet, hogy az én szememmel van baj, de számomra a japán anime karakterek többnyire inkább európainak tűnnek, persze kivételek azért akadnak. Johansson véleményem szerint tökéletes választás volt, már ha mindenképpen nyugati színészt akarunk. Engem személy szerint jobban zavart Pilou Asbæk, aki Batout formálta meg. Hogy érthető legyek, kaptok róla is egy összehasonlító képet:

Az animés változat valahogy sokkal komolyabb ellenfélnek tűnik,mint a filmes, én konkrétan majdhogynem röhögőgörcsöt kaptam, mikor megláttam a mozivásznon. Az se segített rajta sokat, miután a film egy pontján megkapta a szem implantátumait. Az ő szerepére valaki sokkal termetesebb, marconább színészt kellett volna választani, szélesebb háttal, vállakkal, keményebb arcélekkel.

A film világáról ejtsünk pár szót, ha valaki úgy olvasná ezt a blogot, hogy nem látott még semmit ebből az univerzumból. A jövőben járunk, ahol a technológiai fejlődés eljutott arra a szintre, hogy az emberek mindenféle test / agy implantátumokat pakolnak magukba. Majdhogynem mindenkinek van valamilyen telekommunikációs agyi eszköze, valaki röntgenszemet kapott, vagy ami a legdurvább, létezik olyan agyi interfész is, amely segítségével az emberek csak úgy rá tudnak csatlakozni egy számítógép hálózathoz. Mármint az agyukkal, nem pedig valami ősi, barbár okostelefonnal. Sajnos az előnyök mellett azért mindennek vannak hátrányai is, ahogy ma kérdéseket teszünk fel a web, az okos eszközök veszélyeiről, úgy ebben a jövőben is megjelennek a kritikai hangok. Joggal amúgy, mert egyes kiberterroristák előszeretettel hackelnek meg emberi elméket, hogy aztán az áldozatnak új személyiséget, tudatot adjanak, illetve egyfajta bábként használják fel a saját mocskos céljaik elérése érdekében. A történet főhősének már csak az agya az, ami emberi, az egész teste csupán egy robot.

Még mielőtt igazán komolyan nekiesnék a filmnek, nézzünk pár pozitívumot. A képi világ valami elképesztően látványosra sikerült. Én magam 2D-ben láttam, mert első nézésnek jobban preferáltam az eredeti nyelvet, de több helyről hallom, hogy a 3D változat is nagyon élvezhető lett. Viszont egyelőre ódzkodok tőle, hogy megnézzem így is, mivel utánajártam, ez bizony konvertált 3D. Szóval a látvány igencsak rendben van, a város látképe valami elképesztően néz ki, mindent beborítanak a színpompás hologram reklámok, mégsem tűnik giccsesnek az egész. Ha már látvány, az anime ismerői között biztos felmerült az a kérdés, hogy Johansson fog-e anyaszült meztelenül mutatkozni. Nos, fog is, meg nem is, ugyanis a filmbéli változatban a főhős teste sokkal jobban hasonlít egy robotra, mint egy hús-vér emberre, de gondolom ezen nem igazán kell meglepődni. Külön tetszett, hogy az eredeti műből átvettek bizonyos kamera beállításokat is, például mikor Motoko testét létrehozzák, vagy a meghackelt agyú szerencsétlen lövöldöz a bokáig érő vízben. A látványhoz pedig remekül illő zenét kaptunk, aminek a stílusa eléggé eltér az eredetitől, de nincsen vele gond. Persze azért a készítők voltak annyira jó fejek, hogy a stáblista alá bekeverték Kenji Kawai zenéjét.

Több helyről olvastam, hogy Johanssont eléggé vérszegény alakítást nyújtott. Mivel a film szerint az egész teste egy gép, nem nagyon akadtam fenn azon, hogy nem Broadway szintű színészkedést láttunk tőle. Bár lehet azért sem zavart a dolog, mert nem igazán éreztem egyik színészen sem, hogy remek alakítást nyújtott, mindenki hozta a kötelező minimumot és kész. Színészi Oscart senkinek nem fognak ezért a filmért kiosztani, de legalább nem volt kínosan rossz alakítás.

 És akkor a negatívum. Vagy hát legalábbis nekem az, az animét nem ismerők számára nem biztos. Az eredeti mű az élet mibenlétét feszegeti, honnan számít valami, vagy valaki személynek? Az anime számomra egyik legerősebb pillanata az, mikor a Bábjátékos nevű program, ami épp megrekedt egy géptestben, közli, hogy szabad akaratából van ott, és abban a helyzetben, ahol, és mivel érző lényként definiálja magát, menedékjogot kér. Miközben Motoko, akinek csak az agya emberi, minden más testrésze implantátum, azon elmélkedik, hogy ő maga embernek tekinthető-e. A végén pedig eljutunk oda, hogy lényegében egy új életforma születik meg, amely a számítógépes hálózaton él. Ezzel szemben a 2017-es amerikai verzióból kidobták ezeket a kérdéseket, e helyett fogták a klasszikus Robotzsaru történetet, és azt átültették ebbe az univerzumba. Motoko a film nagy részében nem is Motoko, hanem amerikai neve van, és a film arról szól, hogyan deríti ki, hogy ő valójában egy technofób japán lázadó volt, akit elkaptak, törölték az emlékeit, és az agyát átültették egy robot testbe. Az így kapott kiborgot pedig mindenféle rendészeti célokra használták fel. Amúgy ez végül is jó magyarázat arra, hogy egy japán személy miért kaphatott egyáltalán nyugati arcot viselő robot testet. Magyarázza el nekem valaki, hogy ha ez technikailag lehetséges lenne, akkor milyen logika mentén döntene valaki úgy, hogy pont egy rebellis személyből csinálunk magunk számára szuperkatonát, miközben biztos, hogy lennének erre jobb alanyok. Mondjuk akik hívei a technológiának, és történetesen valóban nem lennének képesek már máshogy életben maradni, például valóban végzetes balesetet szenvednek, felfalta a testüket a rák, és így tovább. A történetnek ezt a részét pont emiatt éreztem roppant erőltetettnek, csak hogy legyen ok arra, hogy eljussunk a film végkimeneteléhez. És persze az eredeti mű filozofikus kérdésfelvetéseit feláldozták annak oltárán, hogy egy egyszer nézhető popcorn mozit hozzanak létre. Ironikus módon a készítők pont azt csinálták az eredeti művel, mint amit a filmbéli gonosz vállalat Motokoval, megfosztották lénye legfontosabb részeitől. Persze tudom, hogy vannak, akiket ez egyáltalán nem zavar, nem mondom, hogy az eredeti mű mondanivalója feltétlenül fogyasztható a nagyközönség számára. Sokaknak biztos bejön majd így is a film, nem mindenki számára nyújt kikapcsolódást az, hogy az élet nagy kérdéseiről elmélkedjen. Azt azért remélem, hogy sokan lesznek, akik ennek hatására bepróbálkoznak az animével, vagy akár a mangával is.

Újabb spoileres kritika következik, tehát csak akkor olvasd tovább, ha már láttad a filmet, vagy nem zavar, ha már előre tudod, mi fog történni.

Valószínűleg nem sokan érzik úgy, hogy a Disneynél jó kezekben van a Star Wars, főleg az Ébredő erő után, sokan beszélnek a széria megerőszakolásáról, Lucas nagy víziójának a sárba döngöléséről. Kövezzetek meg, de én úgy gondolom, hogy ez a legjobb, ami az egész branddel történt az elmúlt időszakban. Az egész SW univerzum elképesztő nagyságúra nőtt, és nem a filmek, hanem a könyveknek, videojátékoknak, és képregényeknek köszönhetően. Elég egy pillantást vetni arra a sok ezer éves kronológiai áttekintésre, egyből látszik, hogy nem elvetélt ötlet az, amibe a Disney belevágta a fejszéjét, miszerint amíg a Föld kerek, minden évben lesznek új SW filmek. Éppen ezért fogadtam kitörő lelkesedéssel, hogy jön az első antológia film, ami ennek a posztnak a tárgya.

Mielőtt nagyon belemennék a részletekbe, jónak, vagy rossznak tartom a filmet? Jónak, nagyon jónak. Sokan a Birodalom visszavághoz hasonlítják, amiben van is valami, de úgy gondolom, hogy ez azért túlzás. A Birodalom visszavágot továbbra is az eddigi legjobb SW filmnek tartom, mégpedig a következőért: A nem annyira jó Új remény után ez volt az a film, ami igazán érdekessé tette a történetet, itt derült fény arra a titokra a Skywalker családról, ami miatt már többről volt szó, mint egy sima űrhajós-lövöldőzős filmről. És még ezer okot felsorolhatnék, hogy miért annyira nagyszerű az a film, de ezt már sokan megtették előttem, nem akarok másokat ismételni. A lényeg, hogy a Zsivány egyes nem ér fel hozzá, nem ad újabb lendületet a fő sztorinak, nem definiálja újra az egyes szereplőkről alkotott képünket, csupán színesíti a világot. Azonban minőségben megközelíti, azok is elégedettek lehetnek, akik gyűlölik az Ébredő erőt.

A film története röviden annyi, hogy arra kapunk választ, hogy a lázadóknak hogyan sikerült ellopniuk az első Halálcsillag tervrajzait, hogy aztán a yavini csatában annak rendje és módja szerint elpusztítsák azt. Hatalmas piros pont a forgatókönyvnek, hogy arra is kapunk egy elfogadható magyarázatot, hogy miért létezhetett egyáltalán az a gyenge pont, amit aztán a lázadók az X-Wingekkel ki tudtak használni. Nevezetesen ezt a fegyver tervezője (Galen Erso, azaz Madds Mikkelsen) találta ki egyfajta személyes bosszúként a felesége halála miatt. Sikerült úgy megalkotnia a terveket, hogy a birodalomban senkinek nem tűnt fel, hogy azzal a bizonyos szellőzőjárattal lesznek még problémák. Jó, mint úgy általában a SW filmekkel kapcsolatban, aki nagyon szőrszálhasogató akar lenni, ebbe is bele tudna kötni, de mivel ez nem egy hardcore sci-fi, én elnézem neki, ez mégiscsak egy mese. Galen lánya (Jyn, alias Felicity Jones) végignézte, ahogy a birodalmiak megölik az édesanyját, majd elrángatják az apját, hogy segítsen már befejezni a Halálcsillagot, mivel némi problémába ütköztek, és csak Galen zsenialitása oldhatja meg a problémákat. Jyn kicsúszik a birodalmiak karmaiból, onnantól pedig különféle álneveken zsiványkodik (értitek ;) ), amolyan törvényen kívüliként. Egy kis kémkedés után a lázadók megtalálják őt, majd ráveszik, hogy segítsen hozzáférkőzni az apjához, mivel sejtik, hogy készül valami, ami a lázadás végét jelentheti. Ezen a ponton annyiban tér el a film az eddigi filmekhez képest, hogy a történetvezetés sokkal jobban hasonlít egy igazi háborús, kémkedős történetre.  Végre nem fekete-fehér a két oldal ábrázolása, hanem inkább fekete-szürke. A birodalmiak még mindig nem törtek ki a csúnya, gonosz náci skatulyából, viszont a lázadókról megtudjuk, hogy morálisan igencsak megkérdőjelezhető eszközökhöz nyúlnak, persze a cél szentesíti az eszközt alapon. Továbbá nem is annyira egységesek, mint az eddigi filmekben, hiszen mikor végre kiderül, hogy mivel állnak szemben, többen úgy döntenek, hogy jó, ennyi volt, be kell hódolni a Birodalomnak. Újabb jó pont a filmnek, hogy ez az árnyaltabb kép nem megy szembe a kronológiailag később játszódó részekkel, hiszen itt a laza, kétségekkel teli lázadó szövetség igazi egységbe kovácsolódása is végbemegy, hogy aztán az Új reményben egy erős, határozott csapatként léphessenek fel. Csak hab a tortán, hogy még az univerzum tágítása is megtörténik, mivel megint újabb bolygókkal ismerkedhetünk meg, ellentétben az Ébredő erővel, aminek sokan felrótták, hogy ott nemhogy tágult, hanem szűkült az univerzum.

Nézzük a karaktereket, hölgyek előre, na meg persze, mert nő volt a főszereplő. Felicity Jones játékát többen dicsérték, én azonban nem voltam vele kibékülve. Egyrészt az arcjátéka számomra túl egysíkú volt, de lehet, hogy másodszori megnézésre megenyhül a szívem, ezt el tudom képzelni. Viszont amellett nem tudok elmenni, hogy az én fülemnek rettenetesen rosszul esett, ahogyan beszél, néha nem tudtam eldönteni, hogy a színésznőt leszedálták, vagy bedrogozták a felvételek előtt (igen, feliratosan néztem). A többiekkel hála az égnek nem volt probléma, Mikkelsenben továbbra sem kell csalódni, az meg nem az ő hibája, hogy fájóan keveset volt a vásznon. Személyes kedvencem a Ben Mendelsohn által alakított Orson Krennic, aki a Halálcsillag megépítését volt hivatott lemenedzselni. Mind az általa megformált törtető, ambiciózus birodalmi tiszt, mind a színészi játéka elsőrangú. A mellékszereplők számomra jelenleg érdekesebbek, mint az Ébredő erőben, gondolok itt Forest Whitaker Gerrera-jára, vagy a két kínai templom őrzőre. Mivel a film olyan idősíkban játszódik, ahol a galaxisban fellelhető 4 jedi / erőhasználóból kettő bujkál, a másik kettő pedig űrgonoszosdit játszik, érthetően nem láthattuk az eddig kötelező fénykard párbajokat. Így némi hiánypótlásként dobták be a vak erőérzékeny kínai harcost, aki kínosan lazán veri le a rámozduló ellenfeleket. És ha már Star Wars, nyilván kell valami vicces karakter is, ez volt K-2SO, egy átprogramozott birodalmi droid. A karaktere kicsit hasonló az Interstellar szarkasztikus robotjához, annyi különbséggel, hogy nála az őszinteségért felelős potmétert nem tekerik lejjebb. Ennek köszönhetően az amúgy igencsak sötét történetet jól tudták ellensúlyozni néhány jól eltalált egysorossal ("Ha nekimegyünk, szétesik az űrhajó, és meghaltok. Persze nekem mindegy, én jól elvagyok az űrben is"). Természetesen felbukkannak a klasszikus filmek szereplői is, a birodalmi oldalon megkapjuk a (talán digitális?) Tarkint, aki most is hatalmas rohadék, és persze Darth Vadert. Utóbbi jelenlétét nem vitték túlzásba, nem is baj, úgyis eddig hat (bár ha a gyanúm igaz, akkor hét) film szólt az ő karakteréről. A film végi fénykardos darálós jelenete bár ütős volt, ha nem kerül bele a filmbe, nekem nem hiányzott volna. A másik oldalon több ismert karakter is feltűnik, mint Mon Mothma (A jedi visszatérből lehet ismerős), C-3PO, R2-D2, és a záró jelenetben Leia Organa. Bár 2016-ban ezen annyira nem kell meglepődni, de azért megjegyzem, hogy közülük az emberi karakterek megszólalásig hasonlítanak az eredeti széria színészeire. Konkrétan ha nem tudnám, hogy az eredeti filmben Tarkint játszó Peter Cushing már nem él, akkor azt hittem volna, hogy őt kaparták elő a fészerből. Jó hír, hogy Vader hangját még most is James Earl Jones adja.

Külön szeretném dicsérni a film látványvilágát. Mivel a történet konkrétan pár órával az Új remény előtt ér véget, hűek voltak annak vizualitásához, értem ez alatt a mocskos, poros utcákat, szobákat, letisztult, rideg birodalmi létesítményeket. Csata pedig van mindenhol, földön, levegőben, űrben. Az űrbéli ütközet megvalósítása méltó a Jedi visszatér csatájához. A trailerben láthattuk, hogy itt is lesznek birodalmi lépegetők. Itt a felbukkanásuk nem ütött akkorát, mint a Birodalom visszavágban, egyrészt azért, mert annak idején ez hatalmas újdonság volt, másrészt most közel sem voltak olyan kemény ellenfelek, sokkal könnyebben elhullottak. Talán fura űrlényekből mintha kevesebb lett volna, mint az eddigi filmekben, e téren nem nagyon erőltették meg magukat a készítők. A zenét most már nem John Williams szerezte, hanem Michael Giacchino. Nem mondom rossznak, de azt be kell vallanom, hogy sajnos most ha fejen állnék, se tudnék felidézni egyetlen zenét sem a filmből. És igen, a hír sajnos igaz, ezúttal elmarad a klasszikus sárga betűs, űrben úszó bevezető szöveg. Ennek okát csak sejtem, valószínűleg ezt meg akarják hagyni a fősodorbeli filmeknek, de tökéletesen meg tudom érteni, ha ez sokaknak nem fog tetszeni.

Pro:

• Igazi, komoly háborús történet
• Árnyaltabbak a lázadók
• Jól elhelyezett kameok, utalások
• Emlékezetes karakterek
• Jól használták a CGI-t
• K-2SO :)

Kontra:

• Klasszikus bevezető hiánya
• Gerrera halála értelmetlen
• Gerrera letesztelte a birodalmi expilótát, de ennek nem láttuk a következményét
• Felicity Jones

Összegzésül annyit, hogy a Godzilla után nagyon tartottam attól, hogy Gareth Edwards ezt a filmet is elrontja, ám most ezzel a filmmel megmutatta, hogy tud ő rendes munkát is végezni. Sőt, a film megítélése pont a Godzillával ellentétesen zajlott le. Utóbbi imdb pontszáma már a film premierje előtt bőven 9 fölött volt, aztán ahogy elkezdték vetíteni, rohamosan csökkent, jelen sorok írásakor 6.5-ön áll. Egy hete egy ismerősöm aggódva közölte velem, hogy fél a Zsivány egyestől, hiszem milyen rossz pontszáma van már, erre tessék, most felkúszott 8.3-ra. Szerencsére a Disney által kikényszerített újraforgatások sem ártottak neki, igazi ütős, a klasszikus részek szellemiségéhez hű filmet kaptunk.

U.i.: Megnéztem másodszorra is, most magyar szinkronnal. Csupán két kérdésem van, és nem, nem a szinkronszínészeket szidom most, hanem aki kiválasztotta őket:
- Kinek az ötlete volt Markovics Tamást berakni Cassian szerepére?!
És, ami még durvább volt:

- Hogy lehetett így megerőszakolni Darth Vader hangját? Horányi László? Most ez komoly? Vagy 2016-ban nem lehet legalább kicsit Vaderesebbre torzítani azt a hangot? Kedves hangmérnökök, kb 1 percembe telt megtalálni ezt a kis tutorialt, nem kell megköszönni: https://www.youtube.com/watch?v=NJJ4i_ai4tw
A lényeg, aki ezen nem akarja felhúzni magát, inkább feliratosan nézze.

Ha valakinek nem tűnne fel a blog címéből, ez keményen spoileres lesz. Szóval aki még nem látta a filmet, az inkább zárja be az oldalt. Vagy nyugodtan olvasson tovább, de én szóltam előre! (Mondjuk nem mintha a trailerek után lenne mit elspoilerezni).

A Blizzard 1994-es, Warcraft: Orcs and Humans című játékát filmesítették meg, legalábbis egy részét. Mondjuk, hogy a Warcraft: The beginning helyett találóbb lett volna a Warcraft: The very beginning. A sztori szerint az orkok világa kissé megkopott, nincs az a tatarozás, ami helyrehozná, ezért nem marad más hátra, átcuccolnak Azeroth világába, mégpedig egy hatalmas portálkapun keresztül. A műveletet az orkok részéről egy Gul'dan nevű warlock, az emberek részéről Medvih, az aktuális őrző támogatja (utóbbi csak a film közepe felé derül ki).

Az eredeti játék ott végződik, hogy az orkok szépen elkergetik az embereket északra, hogy aztán a Warcaft II-ben újra egymásnak essenek. A film készítői ezt nem vállalták be, átjött a Horda, az emberek felkészültek a közelgő háborúra, ééééééés stáblista. A laikusok jogosan méltatlankodnak valószínűleg, hogy csak ennyi? Átjönnek, odacsapunk nekik, majd hazamegyünk, aztán majd egyszer újra odacsapunk? Lényegében egyik nép sem jutott előre, sehova sem futott ki a film, csak lefektette az alapokat. Emiatt remélem, hogy a folytatást nem kaszálják el, mert az eredeti történetben hatalmas potenciál van, kár lenne nem megfilmesíteni. 

Nézzük a pozitívumokat: Jelen sorok írója már iskolás kora előtt találkozott ezzel a világgal (Warcraft II), amelynek azóta is nagy rajongója (bár a WoW-al talán ha pár órát játszott), úgyhogy gondolhatjátok, mennyire szeretett volna erről egy filmet látni. Jó előjelnek tűnt, hogy a Blizzard maga vette kézbe a filmet, hiszen tudjuk, hogy zseniális rövidfilmeket tudnak készíteni, és a játékaik sztorija is elsőrangú... volt egykoron, mostanra valahogyan elkopott az a kreativitás, amiért nagyon szerettük anno. Nem rosszak az új játékaik, de nem is nyújtanak igazán emlékezetes történeteket, és itt most elsősorban rátok nézek Diablo 3 és Starcraft 2 ! Szóval ilyen háttér mellett eljutottam oda, hogy már csak annyit vártam el a filmtől, hogy színvonalban ne legyen olyan gyalázatos, mint a korábbi, (joggal!) sokat szidott játékadaptációk. Jelentem, ez lényegében sikerült, a játék hangulatát remekül hozta. Az effektek, az orkok, a legtöbb díszlet hűen hozta azt, amit a játéktól megszoktunk, a hideg futkosott a hátamon, mikor megláttam Ironforge-ot, Stormwindet, vagy megjelentek az elfek. Örültem, hogy a Gyűrűk ura után láthatok egy olyan fantasy filmet, ahol az orkok nem a "csúnya-rossz-fúj" skatulyába vannak beszuszakolva. Ja, filmen is eszméletlen ütős volt, mikor alkalomadtán meglendítettek egy túlméretezett harci pörölyt. Újra tizenéves kölyöknek éreztem magam, aki igyekszik megtalálni a tökéletes stratégiát az ellenfél elpusztítására.  Egyedül talán arra a szerencsétlen agyaggólemre tudom azt mondani, hogy rettenetesen gagyin nézett ki, mintha pont ott fogyott volna el a film büdzséje. 

Viszont a film sajnos nem lett jó, pedig iszonyatosan jó volt hozzá az alapanyag. Azt már említettem, hogy elég bátortalanok voltak a sztori befejezésével kapcsolatban, de a kezdete sem volt az igazi. A problémám az, hogy aki nem ismeri a játékok történetét, annak elég sok lyuk lesz a történetben. Miért erőlködik ennyire Gul'dan, miért árulja el az embereket az őrző? Egyáltalán, kik azok az őrzők? Oké, kaptunk rá utalást, hogy hát ők őrzik a királyságot, de arra ott van a hadsereg is. Ezt egy pár perces párbeszédben simán el lehetett volna mondani. Az se derül ki, hogy ki az a démon, aki megkörnyékezi Medvih-et. Bár talán, ha lesz folytatás... A film 2 órás, nyugodtan kaphatott volna még némi játékidőt, hogy legalább megemlítsék a Lángoló Légiót, valahogy az egész konfliktust sokkal jobban megalapozta volna. Még egyszer mondom, én ismerem a hátteret, de ha egy Warcraft-szüzet vittem volna magammal a vetítésre, akkor ő tuti, hogy fejcsóválva jönne ki a film végén, és nem tudnám hibáztatni érte. Ahogy a könyvadaptációknak, úgy a játékfeldolgozásoknak is ügyelniük kell rá, hogy önmagukban érthetőek legyenek.

Én általában érzékeny vagyok a filmek szereplőire is, ettől a filmtől is elvártam, hogy ne faék egyszerűségű figurákat vonultasson fel, de sajnos hiába. Emiatt nem is tudtam igazán szurkolni senkinek sem, Durotan, és Llane király halála sem mozgatott meg bennem semmit. Főleg, hogy utóbbinak nem is volt lényegében értelme. Érzem én, hogy ettől a résztől valami katarktikus élményt vártak az írók, de ahhoz a királynak kellett volna adni némi mélységet, a halálának pedig értelmet. Az elképzelése az volt, hogy ha már meg kell halnia, mert körbevette az ellenség, akkor ölje meg a havercsaj ork, és attól majd a két nép biztos összeborul. Na, ez annyira bevált, hogy a film végén Lothar már javában gyűjti a Szövetség hadseregeit az orkok ellen. Llane, az idei Darwin-díjat neked ítélem.

Hasonlóan vállvonogatós volt az a rész is, mikor Lothar fiát megölik. Ha jól emlékszem, csak egy rövid jelenetben utaltak rá korábban, hogy köztük valamiféle rokoni kapcsolat van, és a fiú ezen kívül más teljesítményt nem is nagyon tudott felmutatni, miért izgassam hát magam nézőként? Másrészt Travis Fimmel arckifejezése olyan volt, hogy akár tortát is szeletelhettek volna előtte. Értem én, hogy talán nem akarta túljátszani, de valamit JÁTSZANIA kellett volna. Amúgy ez utóbbit persze az összes többi színészről el lehetne mondani, esküszöm, a kis Thrall... akarom mondani a még csak kis Go'el többet színészkedett, mint a felnőtt szereplők.

A Blizzard igazi jó hangulatos, fülbemászó, könnyen megjegyezhető zenéket készít a játékaihoz (bár ez a Diablo 3-nál és Starcraft 2-nél valahogy nem sikerült), itt viszont nem volt olyan zene, ami megmaradt volna bennem. Volt egy olyan zenei motívum, ami emlékeztetett egy WoW-os zenére, de hiányzott belőle az, ami jóvá tette a játékok zenéit. Pedig az a Ramin Djawadi felelt a zenéért, aki a Trónok harcához is komponált, ott megmutatta, hogy érti a dolgát. Végül pedig a vágás. Emberek, a vágót legszívesebben agyoncsapnám egy szívlapáttal. Biztos vagyok benne, hogy sok fontos kulcsjelenetet is kidobtak, de amit benne hagytak, az is rettenetesen lett összerakva. Azt mondják, az a jó vágás, amit szinte észre sem lehet venni. Itt viszont nem hogy észrevétlen nem volt, de fájdalmasan egyszerű, ötlettelen, átgondolatlan. Mondhatni, zavaró módon lett összevágva. Nem tudom, ki volt az elkövető, de üzenem a készítőknek, legközelebb bízzanak rá valami egyszerűbb feladatot. Mondjuk tarthatná a puskamikrofont.

Pontozni nem pontoznék, nem hiszem, hogy egy filmet lehetne számokkal jellemezni, inkább csak összefoglalnám néhány pontban:

• Aki szereti az eredeti játékokat, azok nyugodtan üljenek be rá, valószínűleg jól szórakoznak majd rajta.
• Aki viszont nem ismeri, az jobban teszi, ha előtte készül egy kicsit. Ezt a sorozatot tudom ajánlani nekik: https://www.youtube.com/watch?v=vT76gLhy-rQ&list=PLNIOxu0iT7P6VkUMfObZrugFuy6ykmKH7
• Remek hangulat.
• Jó effektek, díszletek, királyak az orkok.
• A zene nem méltó a témához.
• A vágás pocsék.
• A karakterek és a színészi játék borzasztóak.
• Remélem, hogy lesz folytatás, profibb megvalósítással, a téma megérdemli.

Pár gondolat a fordításról. Én angolul néztem, feliratosan, úgyhogy a szinkronról nem tudok nyilatkozni. De most komolyan, muszáj volt Ironforge-ot és Stormwindet lefordítani?! Ez volt az a pont, amikor viszont nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek, de a közönség felszisszenéséből ítélve ezzel nem voltam egyedül. Ez persze nem az eredeti film hibája.

A filmtől függetlenül gondolkodtam amúgy, hogy miért vannak annyira elátkozva a játékadaptációk. Valószínűleg benne van az is, hogy a legtöbb író, rendező nem ismeri igazán az alapanyagot. Képregényfilmeknél láttuk, hogy az alapmű ismerete és tisztelete mennyit tesz hozzá a végeredményhez (megy a pacsi, Deadpool). Viszont gyanítom, hogy a készítők úgy gondolják, hogy felesleges belefektetni az időt a rendes forgatókönyvbe és a jó színészekbe, hiszen úgyis sokan szeretik a játékot, amit feldolgoznak, ők úgyis elmennek megnézni. És biztos hoznak magukkal még tíz embert.  A másik probléma, hogy egyes játékok, kiváltképp amiket a Blizzard készít, igencsak komplexek ahhoz, hogy egy darab, pár órás film elég legyen hozzájuk. Emiatt, bár tudom, hogy igencsak költséges lenne, sokkal több értelmét látom mozifilm helyett a TV sorozatoknak. Egyrészt a karakterek mélységet kaphatnának, az epizódok végén ütős cliffhangerekkel hozhatnak be csavarokat. Gondoljunk bele, ha a Warcraft is egy 10 részes, HBO színvonalú sorozatot kapott volna, az mennyi lehetőséget rejtett volna magában. Nem kellett volna fontos háttérelemeket (Sargeras, és a többiek) kidobni, ahogy a Trónok harcában, itt is szépen, fokozatosan felépíthették volna a világot. Valamint 1-1 szereplő halála sokkal nagyobbat ütött volna. Nagyon remélem, hogy ha egyszer eljut a világ a Starcraft feldolgozásáig, akkor lesznek olyan bátrak, és bevállalják a TV sorozatot. Most pedig kihúzom a kezemet a biliből.

Ez az első bejegyzésem ebbe a blogba, úgyhogy mielőtt belevágok, tisztázzunk valamit: Szanaszéjjel spoilerezem a filmet, úgyhogy aki erre érzékeny, az MOST zárja be a blogot. A másik fontos infó, hogy nem vagyok filmkritikus. Sőt, a végzettségemnek semmi köze nincs a művészvilághoz, így ezen a blogon csupán a saját véleményemet fogom leírni, így felesleges hisztizni, ha valaki nem ért egyet. Ettől függetlenül szívesen olvasom majd a kultúrált hangnemben megfogalmazott ellenvéleményeket.

Először is had dicsérjem meg a Jurassic World trailerét. Egy jó trailer két dologra jó: A forgalmazó szempontjából akkor jó, ha nagy tömegeket vesz rá arra, hogy pénzt adjanak a filmért. A hozzám hasonló egyszerű tanulatlan paraszt számára viszont a jó trailer nem hazudik, az alapján ki lehet találni, hogy mit lehet várni a filmtől. Rossz példa: Számomra anno a 2014-es Godzilla volt nagy csalódás. Ott a trailer valami elképesztő hangulatot ígért, ehhez képest pedig kaptunk egy közepes filmet. Vagy a másik kedvencem, a Titánok harca, a trailer ütött, megnéztem vagy ezerszer, ellenben a film ultragagyi lett. Ezzel ellentétben a Jurassic World igazi WYSWYG (azt kapod, amit látsz) mozi lett, a trailer nem hazudik. Aki úgy ítélte meg, hogy ez gagyi lesz, az nem fog pozitívan csalódni, akinek tetszett, az oda-vissza lesz a filmtől. Én sajnos az első csoportba tartozok.

Nézzük is sorra, milyen benyomásaim lettek a film nézése közben. Az első pain-in-the-ass momentum a két gyerek, akik köré a filmet építették (Ty Simpkins és Nick Robinson). A kisebb egy idegesítő, okoskodó, izgága kölyök, az idősebb egy búvalbélelt, minden csajra nyálat csorgató idióta. Komolyan, azt kívántam már 10 perc után, hogy minél hamarabb tépjék őket szét a raptorok, egyszerűen nem tudtam aggódni értük. Ha már a szereplőknél tartunk: Szinte mindenki inkompetens idiótaként viselkedett. Elszabadul egy mutáns dínószörny, amiről még azt se tudja senki (még a vezetőség sem!!!!!), hogy pontosan mire képes, de azért a sziget kitelepítését nem sietik el. Komolyan, nincsenek hajók kikötve egy ilyen szigeten, nincsen valami reptere? És hagyjuk már ezt a "pénzéhesek vagyunk, és inkább veszélyeztetjük az embereket" sablont, 2015-ben ez már nagyon unalmas. Chris Pratt karaktere volt talán az egyetlen, akit nem akartam odalökni raptorkajának, de csak azért, mert nem volt idegesítő. De túlságosan király sem, a Galaxis őrzőiben láthattuk, hogy tud ő ennél jobbat is. És még valami a béna karakterekről: A két kölyöknek akartak adni valami jellemet (az okostojás és a wannabe csajozógép), de ezzel semmit nem kezd a film. Egyszer sem aknázzák ki azt, hogy a kiskölyök okos (emlékszünk ugye az első részre, ahol a kiscsaj állította helyre a park biztonsági rendszerét), és nem kerülnek slamasztikába sem azért, mert a nagyobb minden nőnemű egyedre rá akar mozdulni. Az, hogy megszerelnek egy autót, az is annak köszönhető, hogy régen már csináltak ilyent, úgyhogy ez nem számít. Plusz egy idegesítő momentum, amit simán kivágtam volna a filmből: Egy jelenetben a fiatalabb azért bőg, mert a szülei el akarnak válni, a nagyobb pedig vigasztalja. És ezzel sem kezdenek semmit, a végén nem borulnak össze a szülők, hogy na akkor mégsem válunk, vagy valami.

A gyerekek által okozott sokkot újabb követte, bemutatják nekünk az új dínót, az un. Indominus Rex-et. Ugyanis a park szervezői azzal a problémával szembesülnek, hogy "egy Steganosaurus már egy négy évesnek kb annyira érdekes mint egy elefánt". Ezért kikotyvasztanak valami olyant, ami majd mindenkit ámulatba ejt, és megint dől a pénz a parkba. Namost, mi ezzel a bajom? 1: Egy négy évesnek az elefánt is hatalmas élmény, hacsak nem valami nagyon gyökér gyerekről van szó. Vagy afrikairól. 2: A film a nézőket is így kezelte. Nyilvánvaló, hogy 20 évvel ezelőtt már pusztán az hatalmasat ütött, hogy a vászonra varázsolták a dinoszauruszokat, annak ellenére, hogy a teljes játékidő töredékéig voltak csak láthatóak. Ma már tényleg nem ütős egy egyszerű dínó a filmekben, nyilván kell valami plusz. Még az 1993-as filmben is vették a fáradságot, hogy egy jó forgatókönyvet rittyentsenek a speciális effektusok mellé. Mit csináltak azonban a Jurassic World-ben? Hülyítsük a nézőket pont úgy, ahogy a filmben parasztvakítanak a kamudínóval. Ez majd biztos elég lesz a "hűha faktor" fokozásához, nem baj, ha a történet ezer sebből vérzik, a karakterek gagyik, és megerőszakoljuk az első részt. Van, akinél ez bejön, nálam sajnos nem. És ahogy azt korábban írtam, a park vezetősége NEM TUDJA, hogy milyen állatok DNS-eiból lett összerakva az új szörny. Nem azért, mert nem érdekli őket, hanem mert akik elkövették ezt a merényletet a természet ellen, azok nem hajlandóak kiadni ezt az információt (na, vajon miért nem?). Egy valamire való cégvezető ilyenkor az első pillanatban felmondja a szerződést az őrült tudósokkal, majd a labort ledózeroltatja, és sóval hinti be a helyét. De nem, inkább vigyük az emberek közelébe.

Lássuk a többi dinoszauruszt. Sokat vannak a képernyőn a raptorok. Van egy axióma, amit az első három rész rendesen betartott, miszerint:

Velociraptor = BESZARÁS

Itt pedig béna házi kedvenceket csináltak belőlük, akiket Pratt karaktere egész tűrhetően tud irányítani. Itt majdnem elsírtam magam, ez volt az a pont, amikor éreztem, hogy végleg a sárba tiporták a nagy elődöt. Ezt valamennyire mentették, mikor kiderült, hogy a nagy dög részben raptor is, majd az emberek ellen fordítja a 4 kicsit, de persze ez se tart sokáig. A film végi nagy összecsapás előtt kapunk egy rettenetesen béna jelenetet: A kis raptorok állnak az emberek és az Indominus előtt, forgatják a fejüket, hogy na, kit együnk meg vacsorára? Na jó, legyen felemelő a pillanat, nekiugranak a nagynak. A harc végén pedig iszonyúan béna, ahogy a megmaradt raptor úgymond elköszön a gazditól, majd elsétál a sziget belsejébe (ha ember lett volna, akkor ellovagolt volna a naplementébe).

Klasszikus szereplő még a T-Rex. Az első részben ott maga volt a két lábon járó rémálom, ugye egy dzsippel is alig bírták lehagyni. Onnantól kezdve pedig a Rex folyamatosan lassult, az Elveszett világban kényelmesen elfutottak előle az erdőben menekülő emberek. És a Jurassic Worldben mi történik? Bryce Dallas Howard karaktere egy TŰSARKÚBAN lesprinteli a T-Rexet! Mondom, tűsarkúban.

Az InGen cég egyre inkább az Aliens gonosz vállalatára hasonlít, belevitték azt a baromságot, hogy fegyvert akarnak csinálni a raptorokból. A film végén a katonák sebtiben összecsomagolják az embriókat, és elviszik őket, emiatt sejtem, hogy akarnak újabb részt készíteni. Már látom is magam előtt, hogy ezt a szériát ugyanúgy fogják elrontani, ahogy a Kaptárat anno, már csak a dínóképességekkel ellátott szuperember / szupercsaj hiányzik a képből.

Mondok azért pozitívumot is. Szépen tisztelegtek az első rész előtt. Például a vezérlőterem egyik alkalmazottja Jurassic Parkos pólót hordott, illetve a két kölyök megtalálta azt az épületet, ahol az első rész végén a Rex összecsapott a raptorokkal, miközben Sam Neillék megpattanhattak. Szép volt, ahogy felemelik azt a szalagot, ami anno lehullott a földre abban a jelenetben. Viszont ha a filmek tudnának beszélni, akkor az első rész most valahol a hátsó sarokban pityeregne, és inkább letagadná az utódot.

Mi a helyzet a látvánnyal? Hát, oké, mondjuk, hogy rendben van, aki pusztán ennyivel megelégszik, az nagyon jól fog szórakozni a filmen. A zene viszont szörnyű. Nem vártam el John Williams színvonalat, de azt igen, hogy legalább passzoljon a jelenetekhez.

Összegezve: Aki dínókat akar látni, látványos jeleneteket, az elégedett lesz, aki kritikusabb szemmel néz filmeket, az viszont lehet, hogy nagyot fog csalódni. Feszültséget ne várjunk tőle, még az előző két rész is izgalmasabb volt ennél (pedig aztán azokkal is volt bőven probléma). Nekem egyszer elég volt.